Ahogy visszaemlékezem erre az 50 évvel ezelőtti időszakra, valahogy nekem ez természetes volt. Pici gyermekkorom óta ebbe az imaházba járok, mindig, bemerítésem előtt is úgy éreztem, ide tartozom, szeretem az Úr Jézust, és ő is szeret engem. Valahogy ifjonti fejjel eleinte úgy éreztem, a gyülekezetnek így is úgy is tagja vagyok, mért kellene nekem még be is merítkeznem.
Mielőtt megtettem, az is visszatartott elhatározásomban, hogy nagy ritkán mikor nem jöttem az imaházba, egy két idősebb néni, szinte rám ripakodott, hol voltam, miért hiányoztam vasárnap, mi volt fontosabb számomra, mint az Úr háza.
Elcsodálkoztam, mert úgy éreztem, hogy én ide nem muszájból járok, hanem azért mert jól érzem magam, tehát szívesen vagyok itt, és magamtól jövök. Benne voltam az énekkarban, és az akkoriban alakuló pengetős zenekarban is. És mindezt szívesen csináltam. Még is tüskeként bennem motoszkált az érzés, hogy ez számomra kötelező kell, hogy legyen? Hisz kötelező iskolába járni, vagy munkába járni, de ez itt nem kell, hogy így legyen!
Mikor a hozzám hasonló korú társaim bemerítkeztek, ezért akkor még nem tudtam elhatározni magam. Megerősítésre volt szükségem, ezért elmentem a Lukovitzky Frida nénihez, kit néhányan Tantikának hívtunk. Vannak akik talán még most is emlékeznek rá. Hisz ő nevelt engem is, ameddig nála laktunk édesanyámmal. Elmondtam a problémámat, mi tart engem még vissza ettől az elhatározásomtól. Úgy emlékszem, arra vezetett rá engem, hogy én ezt nem az emberekért teszem, hanem ezzel mintegy megpecsételem az Úrral való viszonyomat. Egyszerű válasz volt, és igaz. Ezen elgondolkoztam, szép lassan megérlelődött bennem az elhatározás. 1963-ban fogadtam el az Úr Jézust, most már teljes meggyőződéssel, és felvételre jelentkeztem. Nem bántam meg. Döntésemet mégis csak sok - sok év múlva érzékeltem igazán, teljes szívből, mert utána sok minden történt.
Abban az évben érettségiztem, és abban az évben épült a házunk is, ahol most lakunk. Egy fiatalember építette, akivel időközben egymásba szerettünk. Esküvőnk itt volt az imaházba, de ő nem hívő lévén, nem akart velem jönni, inkább elvitt engem hét végeken kirándulni, emiatt egyre kevesebbet jártam a gyülekezetbe. Mindig mentünk valahová. Lassan eltávolodtam a gyülekezettől, már nem olvastam olyan gyakran a bibliát sem, és szinte elfelejtkeztem az imádságról is. Az Úr viszont nem felejtkezett el rólam. Ahogy visszagondolok erre az időszakra, akkor is mindig egyengette az utamat és átsegített minden nehézségen.
Soha nem felejtem el azt az érzést, amikor Édesanyám összeesett, és én kísértem el a mentővel őt a korházba. Az ajtó, résnyire nyitva volt, és én belesve láttam, ahogy az életéért küzdenek. Igen akkor ismét eszembe jutott az Úr
Jézus! Kétségbeesve kértem őt, hogy tartsa meg őt nekem, és ami akkor történt, azt nem lehet leírni, ill. elmondani. Teljes egészében lelkem mélyén éreztem, hogy Édesanyám most el fog minket hagyni, és azzal egy időben valamiféle belenyugvást is éreztem magamban, amilyen vigasztalást csak az Úr tud adni.
Rájöttem, ill. eszembe jutott, hogy tulajdonképpen Ő mindig velem volt, mindig is szeretett, és örömömben, bánatomban, mindenben hozzá fordulhatok.
Azóta még akkor is szólók hozzá, beszélgetek vele, ha éppen munkámat végzem, vagy vásárolok, ...bármikor.
Végül még valamit elmondanék, amire rá kellett jönnöm. Az Úr akkor is vigyáz ránk, ha látszólag rossz dolog ér, vagyis az ember ilyenkor hajlamos elkeseredni. Miért pont én, miért pont velem történik. Ugye ismerős ez a gondolat?
Nem szerettük a főnökünket, mert mindig játszotta velünk szemben, hogy Ő az, akitől függünk, mindig az, legyen amit ő mond. Ha történetesen nem volt nagyon sok munka, mindig kitalált nekünk plusz munkákat, aminek nem volt semmi értelme. Egyszer saját hivatalos ügyintézés miatt kénytelen voltam egy nap szabadságot kérni. Viccesen megjegyeztem, milyen jó nem fogom egy napig látni. Hát megbűnhődtem ezért a kijelentésemért. Hetekig nem láttam.
Ugyanis ahogy elindultam másnap az ügyemet intézve, szaladtam a 70-es troli után, és elvágódtam azon az egyenetlen úton. Mindként karom magam alatt, ...ráestem. Az egyik eltört, a másik megrepedt. A tört karom begipszelve, de a másikat sem tudtam használni, korházba kerültem. Ha jól emlékszem heten voltunk egy szobában, és mégis az Úr megmutatta nekem, hogy mindnyájunk közül én vagyok az, aki a legkevésbé szerencsétlen, nincs miért sajnálni magam.
Rossz volt ránézni arra a nőre, akit tolókocsiban tolt a férje, az egyik kézfejéből is szögek álltak ki, csak így tudták összetartani, mert szilánkosra törött. A többi szobatársaim sem tudtak felállni az ágyról, én voltam az egyedüli, aki járni tudott. Még egy pohár vizet is oda tudtam ügyetlenkedni egy beteg társamnak, aki sokáig hiába kiabált, hogy szomjazik, a nővéreknek más dolguk volt, senki sem figyelt rá. Mi ez, ha nem a Jó lsten kegyelme. Megláttatta velem, hogy nem biztos, hogy az én bánatom, bajom a legnagyobb.
Azóta hálát adok az Úrnak minden napért, amit átélek, és megélek, hogy vigyázz rám és szeret, gondomat viseli családommal együtt. Hisz minden napot az Úrtól kapunk. Nem mi szerzünk meg azokból egyet sem. Nem a mi érdemünk a tegnap, a ma, s ha élünk a holnap sem lesz az. Minden nap az Úr kegyelme, amit megélünk.
Elhangzott Húsvétkor 2013.