Írta: Dobos Nelly 2013. március 31. vasárnap, 00:00
Ahogy visszaemlékezem erre az 50 évvel ezelőtti időszakra, valahogy nekem ez természetes volt. Pici gyermekkorom óta ebbe az imaházba járok, mindig, bemerítésem előtt is úgy éreztem, ide tartozom, szeretem az Úr Jézust, és ő is szeret engem. Valahogy ifjonti fejjel eleinte úgy éreztem, a gyülekezetnek így is úgy is tagja vagyok, mért kellene nekem még be is merítkeznem.
Mielőtt megtettem, az is visszatartott elhatározásomban, hogy nagy ritkán mikor nem jöttem az imaházba, egy két idősebb néni, szinte rám ripakodott, hol voltam, miért hiányoztam vasárnap, mi volt fontosabb számomra, mint az Úr háza.
Elcsodálkoztam, mert úgy éreztem, hogy én ide nem muszájból járok, hanem azért mert jól érzem magam, tehát szívesen vagyok itt, és magamtól jövök. Benne voltam az énekkarban, és az akkoriban alakuló pengetős zenekarban is. És mindezt szívesen csináltam. Még is tüskeként bennem motoszkált az érzés, hogy ez számomra kötelező kell, hogy legyen? Hisz kötelező iskolába járni, vagy munkába járni, de ez itt nem kell, hogy így legyen!