Írta: Kéry János

„Ige-Idők – A reformáció 500 éve” c. kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban

Sokszor azt gondolja a mai ember, hogy a próbák, nehézségek, amiket ki kell állnia, a bizonytalanság és a kihívások, amiket az élet állít elé, a történelemben soha ekkora mértéket nem értek el, mint manapság. Ez a helyzet, ahogy azt a rendszerváltás idején is megtapasztaltuk egyrészt kétségbe ejti, másrészt megnyitja az embereket Isten és a hit által nyújtott válaszok iránt. A kiállítást látva és annak kurátorát hallgatva néhány alapigazságot kellett felismernem:

Elképzeltem magamban az 1500-as évek elején élő embereket és azokat a problémákat, történéseket amelyekkel nekik kellett szembe nézniük. A korábbi hitélet által adott válaszokban és az egyház védelmében bízó vallásos lakosságot a XVI. század elején sokkolta a mohácsi csata elvesztése és ennek kapcsán az akkori vallási és világi vezető réteg elpusztulása. Ott volt a kérdés mindenkiben, hogy miért és hogyan eshetett meg ez egy keresztyén országgal, és vigasztalást, reményt kerestek a sok baj között.

Bővebben: Egy kiállítás margójára

Írta: Lehotay-Kéry János

Az emberek szeretnek ünnepelni. Mi is szeretünk ünnepelni. De mit ünnepelnek általában az emberek? Akár állami, vállalati, vagy családi ünneplésről van szó, a környezetünkben általában a sikert, valami elérését vagy az elmúlt idők példát mutató, sikereket elérő hőseit ünnepeljük.
Természetesen mi is szoktunk ilyen alkalommal ünnepelni, de van egy olyan plusz, van olyan ünnepünk, ami a környezetünkben a körülöttünk levő világban ismeretlen.

Körülöttünk a siker elérésének okaként egyedül az egyén vagy közösség erőfeszítéseit nevezik meg, és ismerik el. A gyülekezetünkben rendezett hálaünnep oka és célja annak elismerése, hogy az elért sikerek, eredmények oka és kiinduló pontja nem bennünk van. Nem mi vagyunk a gyökere és kulcsa annak amit elértünk, hanem az aki elhívott bennünket és minden próbán keresztül megtartva oda kormányozta életünk hajóját, ahol jelenleg tartunk.

Bővebben: Hála ünnep / 80 éves az imaház

Írta: Győri Kornél - lelkipásztor

 Zsoltárok 84:1-5, 11

 Győri Kornélnak, a Rákospalotai Baptista Gyülekezet 1998-tól 2005-ig szolgáló lelkipásztorának igehirdetése. Bő vázlat. – Elhangzott 2017. október 2-án, vasárnap, a gyülekezet imaházának nyolcvan éves fennállása alkalmából tartott hálaadónap délelőtti ünnepi istentiszteletén.

Kedves Ünneplő Gyülekezet! Krisztusban drága Testvéreim!

Most egy nyolcvanévnyi időutazásra hívlak titeket. Úti célunk ugyanaz a hely lesz, ahol most vagyunk. Megérkezve lázas készülődésbe csöppenünk bele. A rákospalotai, mindössze ötéves gyülekezet apraja-nagyja szorgoskodik itt 1937. október 2-án szombaton délelőtt, hogy minden rendben legyen este fél 7-re, amikor sor kerül a Kinizsi utcai új imaház felavatására. 

Az eseményen ott lesz a Békehírnök szerkesztője is, aki tudósításában majd elismeréssel jegyzi meg: „Ha az eredményeket tekintjük, akkor kétségtelenül hazánk egyik legnyugtalanabb gyülekezete a rákospalotai…”.  Majd visszautal a rákospalotai misszióállomás létrehozása óta eltelt öt és fél évre, mely idő alatt háromszor létesített imaházat a gyülekezet. Majd így folytatja: … Ez nem azt jelenti, hogy pénzben nagyon gazdag volna, ellenben azt igazolja, hogy a tagok mernek... és hisznek. (A hívő embernek és a gyülekezetnek nagyon sokszor kell merni és hinni, hogy eredményt érjen el…) Ez a harmadik imaház-építés most szinte betetőzése az eddigi munkának. Túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy most modern imaházzal, igen célszerű és szép egyleti helyiséggel (nőegyletek, imaórák ének- és zeneórák, ifjúsági előadások részére), továbbá tágas és kellemes udvarral bír a gyülekezet, melyek a további fejlődés elsőrangú kellékei…”

80 éves fennállása óta ez az imaház több tatarozáson és jelentős átalakításon esett át, például a bemerítő medence térségében, majd fűtés-, világítás-, és ablakkorszerűsítésen, födémfelújításon. A sort még folytathatnánk tovább. Ám mindez úgy történt, hogy az építésekor, 1937-ben korszerű, szép és célszerű imaház, jellegét megőrizve, a benne élő és szolgáló hívőkkel együtt hatva mind tökéletesebben tükrözze az Úr szépségét és mennyei világának harmóniáját a mában is.

Magától értetődőnek vesszük, hogy ez az imaház, amelyben most ünnepelünk, ugyanaz, mint az, amelyet atyáink 1937-ben fölépítettek.

De csakugyan elmondhatjuk-e, hogy ugyanaz?!

Két és félezer évvel ezelőtt Efézusban élt egy bölcs, Hérakleitosz, aki megfogalmazta, hogy „Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember”.

Ez igaz a mi esetünkben is. Ha csak az imaházat vesszük, fő vonásait nem érintő, de mégis fontos változások történtek magán az építményen. Ha pedig az épületet használó gyülekezetet vizsgáljuk, az elmúlt nyolc évtized alatt tagjait tekintve szinte teljesen kicserélődött… Az alapítók eltávoztak a minden élők útján. Most viszont láthatunk akkor még meg sem született, különféle korú testvéreket.

Úgy tűnik, hogy Hérakleitosznak igaza van, ha a gyülekezetet alkotó sejteket, a tagokat, és a gyülekezetet befoglaló hajlék egészét nézzük. De csak részben van igaza az ógörög bölcsnek. Mert nem minden változott!

Nem változott Az, akinek nevében összejöttek istentiszteleteikre az egykori építők, majd az őket váltó megtért nemzedékek, és most a hálaadás jegyében mi is. Mert „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”(Zsid 13:8); - nyolcvan éve, - ma, és az ő ismételt visszajöveteléig előttünk lévő időben, és azután is mindörökké ugyanaz…

Ma is változatlanul itt van. Ezt meg is valljuk egyik kedvelt gyülekezeti énekünkben: „Mintha köztünk Jézus járna, / Elhallgat itt minden lárma. / Néma csendben, áhítatban / Örvendünk, mert / az Úr itt van…”

Imaházunk felavatása óta itt van, kegyelmi javaival Jézus Krisztus a gyülekezet Ura. Akik itt vele találkoztunk, bizonyságot tehetünk arról – a már idézett ének további soraival –, hogy

„Itt megenyhül, aki szenved…”

„Aki fáradt, megpihenhet…”

„Így szól Jézus a szívéhez: / Én vagyok az örök élet”.

Alapigénk emberi lejegyzőit, a Kóráh fiait háromezer évvel ezelőtt átélt templomi istenélményük ihlette bizonyságtételük, a 84. zsoltár megírására. E veretes sorok pontosan kifejezik a mi életérzésünket is az Úr Jézusnak otthont adó imaházzal kapcsolatban:

„Mily kedvesek a te hajlékaid, ó, Seregek Ura! Sóvárog, sőt eleped a lelkem az ÚR udvarai után…”

„Bizony, jobb egy nap a te udvaraidban, mint máshol ezer. Jobb az Isten háza küszöbén állni, mint a bűnösök sátraiban lakni…”

„Boldogok, akik házadban laknak”.

Vajon e boldogok közé tartozol-e már? Akár itt Rákospalotán, vagy éppen ott, ahol az otthonod van? Ha nem, akkor mi ennek az oka?

Hallottam valakiről, aki egy városnéző séta során nem volt hajlandó betérni a híres műemléki templomba, és ezt így indokolta: „Mivel nem hiszek Istenben, nem vagyok jogosult arra, hogy belépjek az Ő házába…”.

Lehet, hogy te is úgy véled, „nem vagyok jogosult”. – Természetesen fontos a véleményed, de ennél végtelenül fontosabb az, hogy mit mond a Biblia: „Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál… Istenem!”

„Még a veréb is…” Most engedd meg, hogy a szürke kismadár Jézus Krisztus szavát rád alkalmazva, feltárja előtted az Úr házába való belépésed jogosultságát: „Ne féljetek… ti sok verebecskénél drágábbak vagytok” (Mt 10:31).

Ha a veréb, a fecske otthon lehet az Úr házában, mennyivel inkább te, aki e kis röpködőknél drágább vagy Isten előtt, annyira, hogy még egyszülött Fiát is föláldozta érted. Ezzel megszerezte neked nemcsak földi házába, hanem örök mennyei hajlékába is érvényes belépődet… Lépj be hát végre, ne csak alkalmilag „ide röpködő” látogatóként, hanem „fészket rakva”, idetartozó családtagként!

Ha már a saját vallástételedként tudod ajkadra venni a zsoltársort: „Boldogok, akik házadban laknak”, akkor rendszeresen részesülsz azokban a jókban, amit itt kínál lelki háznépének, családjának az Úr. Sokan érzünk így, de költői tehetség híján nem találjuk a szavakat, hogy mindezt kifejezzük. Énekeskönyvünk azonban segítségünkre siet, mert több éneket is találunk benne, ami erről szól. Különösen kedves a német baptizmus három alapítója közül az egyiknek, Julius Köbner-nek (1806-1884) könyvünkbe is fölvett tíz éneke közül a 447. Prédikációmat most ez ének kezdősoraival és utolsó versével zárom:

„Itt jó nékem, az Úr szent házában,
Az ő népe között…

Itt a helyem, Uram, itt maradok,
Tartsd nékem e helyet,
Add számomra e boldog tudatot,
Hogy kincs ez, kincs felett!
Segíts ide sietnem,
Mikor az óra int,
Hogy teremje ittlétem
Üdvöm gyümölcseit!”

Igen, Uram, segíts mindig ide sietnem, mikor az óra int! – Ámen.

Írta: Bakó Károlyné

JUBILEUMI VISSZAEMLÉKEZÉS a Rákospalotai Baptista Gyülekezet 1923-ban született legidősebb tagjának, BAKÓ KÁROLYNÉ KAROLA testvérnek a tollából. Az írás a 2017. október 2-án, a 80 éve épült imaházért való hálaadás jegyében készült, ám felolvasására idő híján nem került sor, ezért elektronikus formában tesszük hozzáférhetővé. (GyK)

 Kedves Testvéreim!

Amikor Szabó István testvérem megszólított még a tavasszal, hogy szóljak majd valamit a jubileumon, visszatekintve a nyolcvan évvel ezelőtt imaházépítésre, mosolyogtam. Lassan már arra sem emlékszem, ami tegnap történt, nem hogy nyolcvan évre! Ám mennyei Édesatyánk úgy teremtett minket, hogy a test ugyan öregszik, a lélek nem, és így a fontos dolgokat megőrzi. Ahogy múlik felettünk az idő, ezt megtapasztaljuk.

Az imaház építésekor 1937-ben még csak tizennégy éves voltam. Egy évvel előbb merítkeztünk be, tizenhárman. Tehát még gyermekek voltunk. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ne vettünk volna rész a munkában. Azt tettük, ami korunknak megfelelő volt. A bontott téglákról lepucoltuk a maltert, és mindenben segítettünk, amiben kellett.

Emlékszem, hogy a munka vagy az iskola után nem haza mentünk, hanem az épülő imaházhoz siettünk. Önként, nem muszájból, szeretetből. Nem akarom magunkat ezzel kiemelni, de így volt. Pedig nekünk is meg kellett harcolnunk a Sátán által felkínált kísértésekkel, de elöljáróink szerettek minket, és ez sokat segített lelki problémáinkon.

Egységben voltunk, nem volt öreg és fiatal. Mindenki tette a maga munkáját, amit vállalt.

Ez a ház Isten ajándéka! De nem a ház a lényeges, hanem azok, akiknek jó Atyánk azt ajándékozta. A hozzá megtért lelkek, akik hűséggel szolgálták és szolgáljuk őt. Az ajándék soha sem lehet drágább, mint az ajándékozó.

Most nem szólok az imaházzal kapcsolatos hivatalos ügyek intézéséről, és az anyagiak előteremtéséről, mert nem is értek hozzá, no meg nem is az én feladatom. Azt azonban tudom, hogy többen is voltak, akik az építkezéssel kapcsolatos ügyintézésből és az anyagi terhek hordozásából jelentős részt vállaltak. Szabó László, Marosi Béla, Zick Salamon, Tomcsányi Attila, Szerencsi József testvérekre emiatt is hálás szívvel emlékezem, és az építkezésen munkát vállaló többi testvérre.

Miért kellett új imaházat építeni? – kérdezhetnénk. Azért, mert a régi – a mostani kistermünk – kicsi lett. Megnövekedett a gyülekezet, ötventagú volt az énekkara. A karnagyok kezdettől Tomcsányi Attila, Körösi Béla, Páth Géza, Nagy Lajos, Bányai Jenő, Szabó István, Károlyi János, akikre én emlékezem. Volt szimfonikus és pengetős zenekar is, amelyekben majdnem minden fiatal részt vett.

Boldogan emlékszem vissza az itt eltöltött életemre. Nem szóltam egykori idős testvéreimről, de ha rájuk gondolok, a mai napig melegség tölti el a szívemet. Meghatározói voltak fiatal életünknek. Éreztük, hogy nagyon szeretnek minket, és mi is nagyon szerettük őket.

Én hálával tartozom az Úrnak, hogy elfogadott, és olyan gyülekezetbe helyezett, ahol nagyon sok bajon átsegített engem, és lelkem békességre lelt. Hála az Úr Jézus Krisztusnak, aki belé vetett hitem által örök élettel ajándékozott meg. Legyen övé a dicsőség! – Ámen.